Régóta próbálok megbarátkozni a Kings of Leon zenéjével.

Igazság szerint nagyon szimpatikus az elkötelezettség, amivel mindig hordják a keresztjeiket és önmagukban nem is egy botrányoktól hangos társaság. Pedig mostanában alapkövetelmény, hogy egy sztár legalább biszex legyen.

A lényeg, hogy mint csapat, egyből megvettek kilóra amint elolvastam a háttértörténetüket. Azonban bárhogy is akartam élvezni a dalaikat, valahogy mindig rossz irányba ment el a dolog. Az énekes Caleb Followill hangja valami tökély. Különleges és meglepő ilyen fiatalon. Az egyszerű dobverés, ami néha megjelenik, az éneke alatt pedig szintén a tipikus amerikai hangulatot juttatja az ember eszébe. Ezzel eddig nem is lenne gond, de aztán egy számon belül folyton bedurvul a zene és szétesik az addig masszív hangulatot árasztó összhang és tucat zenévé lényegül át.

Ám! Most fényt látok az éjszakában!

Eldöntöttem, hogy adok egy még egy esélyt nekik és megszereztem a legutóbbi albumukat (Only By The Night).

Betettem a lejátszóba és valami egészen hihetetlen élményben volt részem.

Az első szám maga a tökéletesség!

A Closer-t leginkább a pszichedelikus rock-hoz tudnám besorolni. Egyértelmű, hogy csak kísérleteznek ezzel a műfajjal, mert az album összes többi számában egyszer sem jön vissza ez a hangzás. Azoknál a már korábban megjelenő ígéretes részletek, de összességében elbaltázott összkép jelenik meg újra. Pedig értenek ehhez az új hangzásvilághoz! Reménykedem bennük, hogy elindulnak ebbe az irányba, mert ezzel az egy számmal már kis híján valódi rajongójuk lettem.

Meglátjuk...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.